Számos híres-hírhedt divatfotó látott napvilágot az elmúlt évtizedekben, melyek bizonyára mind megérnének egy misét, azonban most 5 ikonikus fotósorozatot mutatok be, amik az adott korszak társadalmi változásainak lenyomatai, vagy éppen a híresek és gazdagok látszólag csillogó világa mögé kalauzolnak minket.

Bert Stern – The Last Sitting (1962)

A "The Last Sitting" kicsit kilóg a sorból, mert nem kifejezetten divatfotó sorozatról van szó, ám mivel Marilyn Monroe korszakának meghatározó szereplőjeként óriási hatást gyakorolt a divatra/stílusra, nem mehetünk el mellette. Bert Stern, a 60-as évek neves reklám- és divatfotósa volt az utolsó, akinek Marilyn Monroe modellt állt 6 héttel későbbi tragikus halála előtt. A fotózás három napig tartott, és ez alatt az idő alatt közel 2 600 fotó született: divatfotók, portrék, aktok, melyek rendkívül érzéki, ugyanakkor emberi oldaláról mutatják be a filmcsillagot. A képek közül nem több mint 20 került publikálásra. A kamera előtt Marilyn kaméleon módjára alakult át, attól függően, milyen karaktert kívánt megjeleníteni: volt hatalmas istennő, csábító szirén, játékos gyermek és végzet asszonya is. A fotósorozat feltárja a színésznő valódi énjét, megmutatja a sebezhető, zavarodott nőt, aki karrierje csúcsán elvesztette az irányítást élete fölött, és aki a drogokba, szexualitásba és művészetbe menekült inkább.

Helmut Newton – Le Smoking (1975)

Helmut Newton német-ausztrál fotográfus nevéhez számos provokatív, erotikus töltetű, fekete-fehér kép fűződik, melyeket nagyrészt a Vogue számára készített – és ő tette híressé Yves Saint Laurent „Le Smoking”-ját is. Az alábbi kép nem megszokott fotográfia az alkotótól, azonban Yves Saint Laurent divattervező tetszését elnyerte, sőt, kedvenc képeinek egyike lett. 1975-ben Helmut Newton a Vogue Paris kötelékében állt, és ő felügyelte a szezon divatkínálatát. A fotót Párizs egy keskeny kis utcájában készítette, a Le Marais negyedben, ahol korábban 14 évig élt. A fotózáson csak egy kis csoport volt jelen: Helmut, Francine Crescent főszerkesztő, egy fodrász és két modell. Newton arra kérte Vikebe-t, azt a modellt, akivel gyakran dolgozott együtt, hogy jelenítsen meg egy alakot a 19. századi francia művészetből, mégpedig egy dandy-t, akinek Baudelaire szerint „más hivatása nincs, mint az elegancia.” A képen egy maszkulin nő, egy androgün alak látható éjjel, Párizs egyik utcájában. Erejét a „Le Smoking” adja, testbeszéde pedig megközelíthetetlenséget sugároz, ahogy magabiztosan áll cigarettával a kezében.

Herb Rittz – Stephanie, Cindy, Christy, Tatjana, Naomi, Hollywood (1989)

Herb Rittz divatfotóival definiálható a szupermodellek korszaka, a fotográfus ugyanis számos képet készített a 80-as, 90-es évek legnépszerűbb csillagairól, akiket hol erősnek, hol kiszolgáltatottnak ábrázolt, ám mindig szexisnek, érdekesnek és gyönyörűnek tüntetve fel őket. Rittz fotós karrierjét a 70-es évek végén kezdte, és gyorsan hírnevet szerzett magának művészi- és reklámképeivel. Emellett a Vogue, a Vanity Fair, az Interview és a Rolling Stone magazinoknak készített portrékat és divatfotókat. Mivel Rittz a los angelesi kultúrában nőtt fel, otthonosan mozgott a hírességek között, és kellő bizalmat ébresztett bennük, amit az érzéki és kísérletező aktok is bizonyítanak a korszak vezető modelljeivel. Cindy Crawford egy alkalommal például így nyilatkozott: „Ahogy Herb Rittz fotózott téged, épp olyan volt, ahogy szeretted volna, hogy a világ lásson téged”. Az öt szupermodellt ábrázoló ikonikus fotót a Rolling Stone magazin címlapjára szánta a művész. Arra kért négy modellt (Cindy Crawfordot, Naomi Campbellt, Stephanie Seymourt és Tatjana Patitzot), hogy meztelenül pózoljanak, lábaikat összefonva. Christy Turlingtont, aki eredetileg nem szerepelt volna a fotósorozaton, modell társai hívták meg, és az utolsó néhány kép erejéig ki is egészítette a kompozíciót.

Mario Testino – Kate Moss, London, 2006

Mario Testino bár 1983 óta dolgozott a Vogue-nak, szakmai áttörése 1997-ben következett be, amikor a Vanity Fair számára fotózta Diana hercegnőt. Azóta beírta magát a divattörténelembe, a legnagyobb nevekkel dolgozott együtt, és számos díjat elnyert munkásságáért. 2006-ban készített csillogó, színfalak-mögötti portrét Kate Moss modellről – jobban szeretett ugyanis pillanatokat megörökíteni, mint előre megrendezett jeleneteket és pózokat. Kate Moss régóta jó barátságban van a fotóssal, és mindvégig kedvenc múzsáinak egyike maradt. A „Kate Moss, London, 2006” egy klasszikus Testino alkotás, mely egy látszólag épp jókor elkapott momentumot mutat meg, annak intimitásával, csillogásával és szürrealitásával. A képen Moss kisasszony egy ragyogó fürdőszobában ül, fekete kisestélyiben, homlokán fekete maszk, kezében rúzs. Pontosan ez a kontraszt - a véletlenszerű ám hihetetlenül elbűvölő – adja Testino képeinek erejét. Az ikonikus fotó a művész nagyszabású retrospektívje alkalmából 2012-ben Bostonban is bemutatásra került.

Juergen Teller – Marc Jacobs-kampány (2008)

Juergen Teller divatfotós áll számos provokatív Marc Jacobs kampány mögött, és ő volt az, aki bevonta Victoria Beckhamet a Jacobs 2008 tavaszi/nyári hirdetéseibe. Az egykori Spice Girl, aki immáron 10 éve divattervezéssel foglalkozik (nem is akárhogy!), rendkívül jó választásnak bizonyult. Kivételesen nem egy tökéletes, csillogó celebritás tűnik fel a képeken: Teller és csapata Victoriát egy absztrakcióvá, élő babává alakította a kampány kedvéért. A talán legbizarrabbnak mondható fotón például csak csupasz, magassarkús lábakat látunk kilógni egy Jacobs bevásárlótáskából. De hogy győzte meg Teller Mrs. Beckhamet, hogy szerepeljen a reklámban? „Azt mondtam neki: te vagy a világ legtöbbet fotózott nője. A divatban manapság minden a termékről szól – legyen az táska vagy cipő –, és végül is te magad is egy termék vagy, nemde?”

Források: New York Times / Vogue / Edwynn Houk Gallery / Icon-Icon.com / Artsy.net